- Az emberek - mondta a kis herceg - gyorsvonatokon zötykölődnek, de már nem tudják, mit keresnek. Erre elkezdenek ágálni, és csak forognak körbe-körbe...
Aztán még hozzátette:
- Nem éri meg...
A kút, amit találtunk, nem hasonlított a szaharai kutakhoz. A szaharai kutak egyszerűen homokba ásott lyukak. Ez meg olyan volt, mint egy falusi kút.
Holott falunak nyoma sem volt, úgyhogy azt hittem, káprázik a szemem.
- Nem furcsa? - mondta a kis herceg. - Minden készen van: csiga, vödör, kötél...
Nevetett, megfogta a kötelet, megmozgatta a csigát. A csiga nyikorgott, mint egy öreg szélkakas, ha hosszú szünet után fölébred a szél.
- Hallod? - mondta a kis herceg. - Fölébresztjük a kutat, ő meg énekel...
Nem akartam, hogy megerőltesse magát.
- Hagyd, majd én - mondtam. - Neked ez túl nehéz.
Lassan fölvontam a vödröt a káváig. Ráállítottam a kávára, jó szilárdan. Fülemben még tartott a csiga éneke; a vödörben még remegett a víz, és benne, láttam, ott remegett a nap.
- Éppen erre a vízre szomjazom - mondta a kis herceg. - Adj innom...
Egyszerre megértettem, hogy mit keresett!
Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék. Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.
- Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
- Nem találják meg - mondtam.
- Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák...
- Minden bizonnyal - feleltem.
- Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.
Én is ittam. Megkönnyebbültem tőle. Mikor a nap fölkel, mézszíne van a homoknak. Most ennek a mézszínnek is örültem. Miért is ért utol aztán a szenvedés...
- Meg kell tartanod, amit ígértél - mondta szelíden a kis herceg, és már újra ott ült mellettem.
- Mit ígértem?
- Tudod... szájkosarat a bárányomnak... hiszen felelős vagyok a virágomért!
Előszedtem a zsebemből a rajzaimat. A kis herceg rájuk pillantott, és elnevette magát.
- Ó, a majomkenyérfáid! - mondta. - Mint a káposztafejek...
- Ugyan!
Pedig olyan büszke voltam a majomkenyérfáimra!
- A rókád meg... a fülei... inkább mintha szarvak volnának... meg aztán túl nagyok is!
És megint nevetett.
- Igazságtalan vagy, barátocskám; megmondtam, hogy nem tudok egyebet rajzolni, mint nyitott meg csukott óriáskígyót.
- Semmi hiba - mondta. - A gyerekek megértik.
Rajzoltam hát egy szájkosarat. És elszorult a szívem, ahogy átnyújtottam neki.
- Neked valami titkos terved van...
Nem felelt. Azt mondta:
- Tudod... holnap lesz egy éve, hogy a Földre estem...
Majd némi szünet után:
- Egészen közel ide...
Elpirult.
S engem, magam sem tudom, miért, elfogott valami sötét szomorúság. Egyszerre fölötlött bennem egy kérdés:
- Akkor hát egy hete reggel, amikor megismertelek, nem csak úgy véletlenül kószáltál itt, egyszál-egyedül, ezer mérföldnyire minden lakott helytől? Oda akartál visszamenni, ahová leestél?
A kis herceg újra elpirult.
Én pedig habozva hozzátettem:
- Csak nem az évforduló miatt?
A kis herceg még jobban elpirult. Felelni nem felelt a kérdéseimre; de ha valaki elpirul, az ugye azt jelenti, hogy "igen".
- Ó - mondtam neki -, attól félek...
Azt felelte:
- Neked most dolgoznod kell. Vissza kell menned a gépedhez. Itt várlak majd, gyere vissza holnap este...
Én azonban nyugtalan maradtam. Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése