Ami egész héten a lelket tartja mindenkiben, az a 2 szabadnap hetente. Még… 2 nap, aztán később csak valszeg egy lesz, mert a lányok peregnek. De erről később- előbb a pozitív dolgok. Lehet fordítva kéne, ne legyen nyomasztó a vége, de most nem érek rá ilyenen gondolkozni.
Csak írok, mert mki zaklat, és semmire nincs időm, szóval vissza kell szokni a blogra. Sajnálom! De nem akarom minden szabadidőmet a gép előtt tölteni. Főleg, hogy egyre kevesebb van.
De tegnap volt, úgyhogy béreltünk Klaudianak egy bicajt, és nekivágtunk a semminek. Első elágazásnál megláttunk, hogy Kokkari „csak” 10 km-re van. Persze a város túlvégéről, szoval adj házzá még ötöt. Azt is tudtuk, hogy meredek lesz, de hogy ennyire… hát igen, végülis Samos egy bazi nagy kő, úgyhogy aligha van rajta egyenes út.
De a látvány mindennel felért. Ahogy elhagytuk a kibetonozott partrészt, fehér kövekkel boritott partokat, zöldellő vizet és apro szigeteket találtunk. Nem is volt baj, hogy sok helyen csak toltuk a bicajt, mert volt idő nézelődni bőven, sikítoztunk nagyokat, hogy lehet vmi ennyire gyönyörűűűű. Aztán a lábunk elé néztünk, ahol döglött cica, sok szemét, irdatlan sok szemét… mocskos egy nép, nem becsüli meg azt, amilye van. Majd megbecsülné… itt is elnyomtam a „minek dolgoztok, ha pár év múlva elmossa a tenger a szállodát” szoveget, de senkit nem izgat. Annak örülök, hogy elég csóró a szálloda és sokmindennel spórol.
2 óra múlva, szerencsére pont szieszta időre érkeztünk meg Kokkariba, egy tündéri szép kis faluba. Rögtön leültünk enni, mert farkas éhesek voltunk a szegényes reggeli után. Olyan jó érzés volt, csak ülni a tenger mellett és élvezni, hogy minket szolgálnak ki!hmmm . és a kaja… igazi görög, nem az, mint itt az étteremben.
Aztán sétáltunk, dinnyéztünk, sziklára mászva, úgy h a lábunk a tengerbe lógott majdnem, és sokat sokat mentünk még gyalog is. Bazároztunk, csináltunk rengeteg képet és 3 óra mulva elindultunk vissza. Kemény volt… de hazaértünk, és csak azért nem beszélek a száguldozós bicajos élményekről, mert tudom, h apu is olvassa a blogom és lesápadna nagyon.
Még nem mondtam, már a második földrengésemet éltem át itt. Elég gyakori, az egyik nagyobb volt, a masodikat alig ereztem. Vicces.
Aztán tegnap este visszaértünk és nem győztük áldani a sorsot, hogy nem dolgoztunk, mert mind a 4 lány sírt hétfőn. Az egyik ma fel is mondott. Fuck…. Pont a váltótársam, a legbulizósabb művészlélek litván pultos, aki eddig csak mosogatott és jövőhéten hazamegy.
Az én beosztásom is megváltozott. Elszóltam magam. De talán jobb is így. Nem is irom, hogy hogy dolgozom, mert ugyis borul az egész….
Vagyok recepción, étteremben, poolbar-ban, és néha takaritanom is kell majd. Szerencse, hogy megkérdezték tőlem, hogy mit szeretnék. Szerencse, hogy mindig Georgia közelében voltam, és tudtam neki mondani, hogy reggeliztetni és vacsiztatni szeretnék. Ennek ellenére Vitalie-t tették be minden nap a helyemre, aki a legkevésbé sem akarta. Mintha szándékosan szopatnának minket. És nem értem, miért, hiszen olyan jól meglenne mindenki a helyén, de senki sem ott van, ahol szeretne.
A recepció katasztrófa. Elvileg a tulajdonossal, aki amúgy a reci supervisora dolgoznánk együtt, 3-11ig délután. De az se jó ha ott van, az sem , ha nincs. Mert ugye a telefonok jönnek, a vendégek jönnek, akik többnyire görögök és németek, és én, sőt mi, Tatjanaval, aki heti 5 napban nyomja ott, egyik nyelvet sem beszéljük. Egyiken sem akartuk, határozott „nem”-mel utasítottuk el az ajánlatot, de ez a határozottság kellett nekik ide, úgy tűnik. Nos, ha ott van Olga velem, akkor jo, mert tud beszélni a görög vendégekkel, akik nem hajlandóak angolul beszélni, csak akkor, ha nekik ebből érdekük származik (dolgoznak, mert akkor könnyedén csinálják ált) és/vagy megunjak tizedszerre is elismételni melyik kulcs kell nekik.
Volt egy nagyon kedves német házaspár, a fickó beszélt keveset angolul, és amikor meglátták, hogy 2 heti felszolgálás után én állok a reciben, elbúcsúztak tőlem. Kérdezték, hogy honnan jöttem, meddig maradok stb stb, majd közölték hogy náluk is rengeteg a vendégmunkás, és hogy ez nagyon megnehezíti a saját fiaik helyzetét és nem jó ez senkinek sem, de azért Good luck! Köszi…
Tegnap 4szer csapták rá a telefont Tatjanara, mert angolul beszélt… de mi mossuk a kezeinket, ők választottak minket, nem forditva.
Szóval Olga ott van és nem mond semmit, eltököl magának, az a munkát, ami egyelőre egy embernek is sok, ketten végezzük, vagyis én csak állok, mert egy szék és számítógép van. Akkor, ha lelép a pasijával, vagy elmegy a szobájába vagy enni vagy csak megunja és kimegy a bárba, akkor ott maradok és továbbra sem csinálok semmit csak ülök, később netezek. Mindezt 8 órán át. Heti 2szer, délután. Nos, mivel erre a szigetre meglehetősen kevés járat érkezik, általában délelőtt és hétfő körül letudják a vendégérkezéseket is. Tanítani nekem nem nagyon tanítanak semmit, mert mindent maguknak csinálnak, megbeszélik egymás között görögül ha gáz van, vagy kell vmi, tehát kb fogalmam sincs, mi folyik ott, de így, hogy csak péntek, vasárnap dolgozom ott, nem is fogom tudni. Foglalási rendszerünk nincs, mert az drága. Papíron sem úgy megy, ahogy mi azt anno tanultuk, csak úgy, ahogy ők kitalálták. Csillagoznak, kötögetnek dolgokat, mindent iszonyat precizitással és lassúsággal, mert van idő. A csillagrendszer sem az náluk, mint nálunk, az fix,mert ami itt megy, az kész röhej.
Tudom, hogy minden szállodában megy a spórolás, és az a jó szakács, aki minél kevesebb pénzből tud főzni, de tőlünk elvárják, hogy viselkedjünk és dolgozzunk ehhez méltóan. Nos, kicsit nehéz úgy tisztának maradni reggeliztetés alatt, ha közben elküldenek raktárt takarítani és ablakot vagy bazi nagy edényeket mosni. De ez csak egy.
A szálloda nincs felkészülve annyi vendégre, amennyi érkezik. Még csak elég asztalunk sincs az étteremben, nincs elég tányér, terítő, lepedő, törölköző, tiszta szoba, és nincs elég munkaerő, aki mindezt tisztán tartsa. Mert mi nem tudjuk, főleg nem úgy, hogy hetek óta várunk a csodára, hogy valaki majd megtanítja nekünk, hogy kell a dolgokat csinálni. De szakember hiányában ez nehéz. Mert pl megkérdeztem Georgiat, hogy kell a tányért helyesen fogni, hogy kell a tálcát pakolni, és 3szorra is csak azt mondta el, „ha felállnak a következő fogásért, mehetsz…” ahha. Aztán láttam, hogy kicsapoltja a sört meg a bort meg minden, rárakja tálcára, 2 kézzel kiviszi, lerakja egy másik asztalra és egyesével pakolja, össze vissza. Így is szedi be a dolgokat. De elvileg neki étterme volt Afrikában. Tud néhány szalvéta hajtogatást, egyébként tanár. És ezek oktatnak ki minket.
Vitalie-t szó nélkül elengedték. Nem szaroztak vele, pedig akárki cserélt volna vele, de nem hagyták. Pénteken megy, és nem tudom, hogy ki fog helyette dolgozni. Bár sejtem. Bíztam benne, hogy kissé pótolhatatlanok vagyunk, mivel az jó pár hét, amíg a jobtruston keresztül ide a semmi közepébe új embert szereznek. Ha csak nem hoznak ideiglenesen egy görögöt, de aligha találnának olyat, aki ennyi pénzért dolgozna. Amúgy szarnak rá. Az elején jött a szöveg, hogy ez egy családias hely, és hogy ezért vannak úgy a dolgok, ahogy. Most megtapasztaljuk, hogy a család valóban család. Egymás között szétosztják a borravalót, köztünk meg a mocskos munkát és a maradék ételt, amiből egyre kevesebb jut.
Egyre több mindenbe belekötnek. Eleinte csak tilos volt albánokkal ismerkedni, mert utálják őket, most már nem mehetünk ki esténként sem, ha másnap dolgozunk… Tulajdonképpen minket is úgy kezelnek, mint az albánokat, mi sem vagyunk mások, mint akik ellopják a munkát a helyiek elől, nem fizetnek adót és levisszük a hely nívóját. Eleinte még röhögve mesélték, hogy pár éve a lengyel lányok hogy éltek, hogy dolgoztak 11ig, aztán buliztak, onnan egyenesen mentek dolgozni, napközben a parton aludtak, totál leégtek, és este megint dolgoztak. Pedig muszáj bulizni, ha más nem, csak esténként elhúzni innen és minden szabadnapon, mert különben belehülyül az ember. Természetesen tudjuk és ha nem tudnánk sem hagyják, hogy elfelejtsük, hogy nem nyaralni jöttünk. De itt mindenki ezt csinálja. Ők is.
Csak van akinek ez nem tetszik, mert fel van pörögve, mert Afrikában nőtt fel és nem tetszik neki a tempó, amit a görögök, és mi is csinálunk. Velünk balhézhat, akkor is ha nem alá tartozunk , a főnökségnek csak nyalizik. Ő a mi drága Georgiank. De ahogy a pókokra, már a rikoltozó hangjára is lassan immúnis leszek. Szóval én még jól bírom, de akarva akaratlanul is ragad rám a negatív energia a többiekből. Mindenki csak lógatja az orrát. És azt a néhány vidám esti órát is elvennék tőlünk. De nem hagyjuk magunkat, én legalábbis nem. Nem szeretek kijelenteni semmit, mert másnap mindig történik valami, ami lehangol, de én még nem bőgtem a meló miatt. Alázni otthon aláztak eleget, fizetni ott se fizetnének, de itt van, lesz erasmus ösztöndíjam, úgyhogy amíg ki nem rúgnak, már csak azért is maradok.
Tervezem, hogy meglátogatom Pitagorio és Karlovasi városát, ha szabadnapom lesz, és talán valamikor Törökországba is sikerül átjutni. És ha vége ennek az egésznek, akkor hatalmas nyaralás vár rám. Ráadásul szépen barnulok, az angolom egyre jobb és fogytam is… csak hogy pozitívumokat is soroljak.
Úgyhogy nagyon ne sajnáljatok, csak hagyjatok panaszkodni cseppet:).
Csók
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése